Fischer János anyakönyvi kivonatának másolata 1891-ből
"Az 1850–es években Pilisszentiván legelső bányászaival érkezett Magyarországra ükapám Fischer János (Abertham in Bohémia). 1858-ban feleségül vette a pilisszentiváni Hermann Franciskát. A pap a foglalkozáshoz azt írta, hogy „metallifosor”, ami bányászt jelent.
A bánya bezárása (1863) után Tokodra költöztek, dédapám ifjabb Fischer János már ott született
(ez látható az 1891-es anyakönyvi kivonat másolaton),
majd mikor Nagykovácsin bányát nyitottak, odaköltöztek. Az 1800-as évek végén Szentivánon újra elkezdtek szenet bányászni, ekkor jöttek vissza a faluba."
kép és leírás: Feketéné Ziegler Ágota
az Est című újság 1933. július 2.-i száma a solymári bányaszerencsétlenségről
Vasárnap, 1933. július 2. Az Est
Látogatás a legszomorúbb magyar faluban
Egyre tart az elkeseredett küzdelem a tizenegy eltemetett solymári bányászért
Solymár, július 1. (az Est kiküldött munkatársától)
-"Jó szerencsét!"
Reggel hat óra van. Csikordulva áll meg a bányalift, kiszállnak belőle az éjszakai mentőcsapat emberei. Este tíz órakor mentek le a mélységbe, most váltják őket. Kezükben bányászlámpa, vállukon fejsze.
-"Mi újság?"
Semmi. Egész éjszaka verekedtek a vízzel, a tömítő salakkal, de alig jutottak előbbre. A bányalift kürtje most egy hosszú, három rövid sípolással jelzi, hogy csille jön fel. A csille mentési anyagot hoz. Szennyes vízben salak, széntörmelék úszkál. A gyilkos nyomás, amelynek erejét sem tudták felmérni, úgy tört össze vastag acéllemezeket, mint ahogy emberi kéz eltör egy gyufaszálat. A mentési munka hősei azok a szénportól fekete arcú, sárosruhás férfiak, akik most leszegett fejjel mennek Pilisszentiván felé. A bányatisztviselők mondják el milyen halált megvető bátorsággal dolgoznak. Ők is állandó életveszélyben vannak. Nem tudni melyik fejszecsapásra indul meg ismét a föld, mikor tör elő a víz. Marlok Istvánné és kisfia sírva várja vissza az eltemetett Marlok bányászt. /kép/
Halottak holmiját hozza a víz
A föld gyomrában maradt tizenegyről semmi hír. Csak annyit tudnak, hogy néhányan biztosan meghaltak és néhányan talán még élnek. Éjszaka a víz a szénporral, salakkal együtt kisodorta a mélyben rekedt vájárok holmijait. Besendorfer Ferenc vájár szálkásra hasadt fejszéje is előkerült. Kisodródott egy karbidlámpa felsőrésze: nemtudják kié volt. Egy összelapított kulacs, egy vízhatlan bányászkabát ronggyá foszlott ujja és egy nadrág tenyérnyi szövete. Halottak holmijai már ezek. A mentőcsapatok munkáját az acélozza, hogy talán egy oldalfolyosóban elbújhattak a vízár és salaktömegek elől néhányan. Ma délben harmadik napja, hogy beomlott az Erzsébet-akna. Emberi számítás szerint: akiket elkerült az víz és az agyag élhetnek még, mert a levegőjük nem fogyott el. Táplálékuk nincs ugyan, hiszen szerdán reggel mindnyájan úgy indultak el hazulról, hogy egy falat kenyeret sem vittek magukkal, de a bányászszervezet erős. Ma reggel a mentési munka újabb lendületet kapott. A Solymár-aknától néhány száz méternyire lévő Erzsébet-akna, amely régóta üzemen kívül áll, mától kezdve újra dolgozik. Éjszaka vízméréseket végeztek, reggel megkezdték egy lift szerelését, délután már az Erzsébet-akna nyílása felől is megközelítik az elzárt bányászokat. Az élet nem hagyja magát. Mialatt váltják a mentőcsapatokat, s a Solymár-akna liftje percenként hozza csillékben a mentési anyagot, a bányászmunka is folyik tovább. Egy csille szén, egy csille mentési anyag. Amint az iparvasút keskeny vágányán futnak lefelé, mintha gyűlölnék egymást: a szén, ami miatt meghaltak és a szennyes víz, amelyik ölt.
A síró falu
A bánya szomszédságában: Pilisszentiván a síró falu. Az asszonyokat és gyerekeket, akik egy éjszakán és két nappalon álltak a Solymár-akna bejáratánál, várva, hogy mi lesz, a bányaigazgatóságon világosítják fel. A falu bejáratánál van Szlávikék háza. Régi bányászcsalád. Már a nagyapa is szenet fejtett Sopron megyében, az apa, Szlávik Ferenc, aki most 59 esztendős, 46 év óta dolgozik a föld alatt. A solymári bányának alakítása óta bányásza. A fia maradt ott: Szlávik Mihály 21 éves bányász. Szerdán reggel félhatkor ment el, apjával már nem találkozott, mert Szlávik Ferenc hat óra után tért haza. Egymást váltották. Amikor az öreg Szlávik megtudta mi történt, mindenáron a mentőcspatokkal akart menni, de nem engedték. Lent kutat a mélységben a bánya sportcsapatának rokonszenves arcú centercsatára után a fivére, ifj. Szlávik Ferenc, aki szintén bányász és a sógora, Steininger József, a solymári bányának ugyancsak régi vájára. A kis házban együtt sír a rokonság. Pedig hozzáedződhettek, hogy a bányász minden pillanatban életét kockáztatja. Az öreg Szláviknak háromszor tört be a feje bányabaleseteknél, egyszer bordazúzódást szenvedett. Ittvan egy szomszéd a Kovács bácsi ugyancsak a solymári barnaszén rokkantja. Egyszer a bányában rázuhant egy kőtömeg, lábát törte. A lába most is gépben van. Ha mérni lehet a bányásztragédiák súlyát, akkor a legmegrendítőbb Marloch Istváné. A 34 esztendős vájár fiatal asszonyt, négy gyereket hagyott itt. A kis házban halottat siratnak és új életet várnak. A legidősebb Marloch-gyerek, a 12 esztendős Jóska süketnéma. Nem tudja mi történt, csak nézdegél: azt látja, hogy három nap óta -anélkül, hogy egy percre is ledőlt volna aludni- sír az anyja, sírnak a kisebb testvérek, sírnak a szomszédok: az is sír akinek közvetlen hozzátartozója nincs is a föld gyomrában maradt tizenegy között! A bányászsors gyászolói.
Mentés - életveszélyben
Unger Máténál, Pilisszentiván főjegyzőjénél vagyunk. A főjegyző épp Kuzin Antallal, a mentési munka vezetőjével beszél telefonon:
-"Antalkám az Istenre kérlek vigyázzatok! Veszélyes helyzetben vagytok mindnyájan!"
Kuzin mondja el aztán, hogy vigyázni nem lehet. A mentési munkában résztvevő bányászok nemismerik az életveszélyt, nemlehet őket visszatartani. SZLÁVIK MIHÁLY FUTBALLISTA, az iszapár egyik eltemetett munkása /kép/
Preszly Elemér főispán érdeklődött érte. Kérdezte, hogy ne vezényeltessen-e ki utász-csapatokat. Sajnos az utászokat nem lehet a mentési munkálatokban igénybevenni. Lent ugyanis olyan keskeny úton haladhatnak csak előre a bányászok, hogy egyszerre tíz-tizenkét embernél több nem fér el az akna mélyében. A mentőmunka szempontjából egyébként a szombati nap nagy fordulatot jelent. Szerdán, csütörtökön, pénteken azért haladhattak ilyen lassan a bányászok, mert nem tudták, hogy az előttük lévő torlaszok mögött nincs-e víz? A vízbetörés veszélye szombatra elmúlt. Így sem lehet azonban kiszámítani, hogy mikor jutnak ela lentrekedt bányászokig a mentőcsapatok. Lehet, hogy órákon belül, hiszen előfordulhat, hogy egy nagyobb torlasz szétbontásakor megnyílik az út hosszabb szakaszon, de az is lehet, hogy napokba telik, amíg a torlaszokon a mentőcsapatok átrágják magukat. A vízbetörés veszélye elmúlt -jelenti a bányakapitányság- de a mentőmunkák életveszélye nem. A talaj alattomos, megbízhatatlan. Vissza a bánya szájához. A lift mellett sorbanállnak azok, akik ezután szállnak le a mélységbe, hatórás pihenő után, hogy váltsák az éjszakai mentőmunka résztvevőit.
-"Nem félnek?" A vállukat vonják.
-"Megszoktuk. Verekszünk tűzzel, vízzel, légnyomással. Ez a bányász sorsa."
Megszólal a liftkürt. Egy hosszú, két rövid sípolás. A nappali mentőcsapat tagjai beszállnak a liftbe.
-Jó szerencsét!- így köszönnek feléjük azok, akik most tértek vissza a föld gyomrából a napvilágba.
Lukács István
a Friss újság 1933. július 4.-i száma a megmenekült bányászokról
-Pilisszentiván havilapja 1992 februári számából, írta ifj. Neubrandt Ferenc-
Élve kiásták a solymári haláltárna kilenc rabját
A megmenekültek drámai vallomása a 85 órás földalatti pokolról - Bíztunk és imádkoztunk - Találkozás éjjel az élettel és szabadulással - Csernit és Besendorfert még lázasan keresik
Az ajándékba kapott élettel újra tárnába szállnak a vörösvári bányászok
A pilisszentiváni Solymár-akna mélyéről, 184 m mélységből kilenc embert élve mentettek meg. A csodával határos ez a menekülés, amely 85 órás idegfeszítő küzdelem eredménye volt. Csoda, hogy ezt a kilenc embert életben találták. Megmenekülésük hírére az egész ország fellélegzett. szombaton, éjfél előtt nemsokkal találták meg a kilenc bányászt, akiknek az életéért nemcsak a hozzátartozók, nem csak az egész bányavidék, de mindenki aggódott. Persze nehéz volt bízni, hiszen a torlaszok mögé nem lehetett látni, és senki sem tudhatta bizonyossággal, hogy a betörő vízáradat hol lepte meg szerencsétlen bányászokat. Most az Új Szent János kórházban pihenik ki az élet-halál küzdelem nélkülözéseit. A szerencsétlenül járt bányászok közül kettő hiányzik még. Cserni Ignác és Besendorfer Ferenc. Hogy ezek ketten élnek-e még, nemtudja senki. Megmenekült társaik szerint ezek életéről, fájdalom, le kell mondani. Mindazonáltal ennek a két embernek a felkutatására tovább folyik a küzdelem.
Éjjeli csoda: megtalálták az iszapár rabjait
Július 3.-án este 11 órakor a pilisszentiváni bányairodában megszólalt a telefon:
-Huzén igazgató úr lement a tárnába. Ne tessék nyugtalankodni, nemsokára feljön és hazamegy.- Az igazgató felesége érdeklődött férje után, aki amióta a szerencsétlenség bekövetkezett, csaknem éjjel-nappal lent tartózkodott a Solymár-aknában, és a mentési munkálatokat irányította. De Huzén igazgató ezen az éjszakán sem ment haza. Tizenegy órakor a lift felhozta a fáradt mentőcsapatot és levitte a váltást. Guzsik József öreg bányász vezette a kis mentőcsapatot, amelynek tagjai: Hoffer Károly, Malatinszki János, Fekte István, Vakán Károly, Pintér, Kolonics, Fitz és Albrecht vájárok voltak. Velük szállt le a bányába Kovács Sándor és Szabó Ernő bányamérnök is. Egy hatalmas, kemény torlasz lebontásán kellett dolgozniuk. Guzsik és Malatinszki elől haladtak a munkában. Közeledtek az ötös fékpálya felé, melynek üregében sejtették a munkásokat. De fogalmuk sem volt arról, hogy élve vagy halva találják meg őket. A két ember csákánnyal és baltával igyekezett a salaktömböket eltávolítani. Egyszerre alig hallható, fáradt hang ütötte meg a fülüket: -Segítséég...! Élüünk...!- Malatinszkinak és Guzsiknak kiesett a csákány a kezéből. Jól hallották vajon, vagy csak a szívük zakatolása vert a fülükbe földöntúli hangokat? De nem, a nyöszörgés ismétlődik... -Hahó emberek!- szakadt fel Guzsik öreg vájár melléből a kiáltás -ide mind hozzám!- És nekiestek a salaktömbnek. Egyetlen rántással elemelték a helyéről. Léghuzat támadt és eloltotta a karbidlámpákat. -Jó szerencsét- hallatszott a fáradt hang, valahonnét jobbról egy fekete üregből. A mentőcsapat közül valaki hirtelen meggyújtotta a lámpáját és a karbid sárgás fényében egy elgyötört, szakállas arc meredt rájuk, Maráczi István arca aki a sötét üregből rájuk tekintett. A mentők nekiestek az üregnek, kiszélesítették a torkát és kiemelték Maráczit. Ezalatt a tárnában végigzúgott az alarm és Löffel Gyula, aki a szivattyúháznál dolgozott, telefonált a felszínre, hogy megvannak az emberek. Odafent pillanatok alatt elterjedt a hír. Közben Maráczit már kifelé támogatták. A mentőcsapat többi tagja tovább gázolt a salakos vízben, kapaszkodtak felfelé a mellékvágatban. -Hahó, merre vagytok?- Egy oldalvágatban megtalálták Marlok Istvánt, Richolm Jánost és Albrecht Vencelt. Ott kuporognak félig a vízben. Tőlük pár méterre a falnak támaszkodik Drevenka Pál. Rövid izgatott szóváltások, útbaigazítások és ráakadnak Szlávik Mihály, Szőcs János, Trizna Gáspár és végül Patta Ottó rongyos, reszkető, kísérteties alakjára. Úgy támogatják őket átázott ruhájukban a bánya segélyhelyére. Odalent, még mielőtt beszállnának a liftbe, számba veszik őket. Egy, kettő...nyolc,kilenc. Kettő hiányzik. Cserni Ignác és Besendorfer Ferenc. A mentők tovább akarnak menni, hogy mégegyszer átkutassák az üreget, de a fiatal Szlávik Mihály lemondóan szól: -Ők nem voltak velünk. Őket oldalba kapta a víz...- Nem fejezi be a mondatot. A lift csörömpölve szaladt felfelé és vitte az első három megmentett bányászt. Odafent vakító fényár fogadja őket. Mindenütt égnek a lámpák és megcsapja őket a friss nyári levegő, melytől 85 órán keresztül el voltak zárva. A három ember megtántorodik. Úgy fogják fel őket és fektetik le a pillanatok alatt előhívott vármegyei mentők hordágyaira. Orvosok fogják őket körül és konyakos tejet itatnak velük. A lift közelében egyre több bányász és bányászfeleség közeledik a megmentettek felé és egyszerre a tömegből éles kiáltás hallatszik: -Apa, apus!- Egy kislány szaladt a hordágyhoz és sírva omlott rá Maráczi elgyötört testére...
A másvilág kilenc utasának megrázó vallomása
A kilenc megmentett bányászt az Új Szent János kórházba szállították... A Friss újság munkatársa a reggeli órákban elsőként beszélgetett a megmenekültekkel. Elsőként Maráczi Istvánnal. -Mondja el hogyan történt a szerencsétlenség?! - Szerdán délben, háromnegyed 12-kor az Erzsébet-akna felől különös, süvítő hangot hallottunk. Mindjárt tudtuk, hogy víz tört be a tárnába. Ösztönszerűen menekültünk. Visszafelé akartunk menni a lifthez, de a víz gyorsabban jött. Meneküljünk emberek - kiáltottam és elkezdtünk kapaszkodni felfelé a fékkamra üregeibe. Az utolsó emberünket egy csille elkapta és odanyomta a falhoz. Úgy kellett őt felhúzni, mert csaknem elájult. Egyre feljebb és feljebb kapaszkodtunk. Mostmár egy 8 méteres fal választott el minket a főtárnától, amelyben zúgott, dübörgött a víz, és az irtózatos robaj visszhangzott a szűk folyosón. Derékig vízben álltunk, és nagyon nehéz volt a feljebbjutás. Egy alig emberderéknyi szűk folyosóhoz érkeztünk, amelyet a kezünkkel tágítottunk ki, amíg végre sikerült 18 méter magasságban elhelyezkednünk. Szerszámainkat mind elvitte a víz, amely utánunk jött és egyre jobban emelkedett. Ismét a kezünket kellett igénybe vennünk, és kétségbeesetten fúrtunk lyukat, amelyen a vizet leeresztettük. Aztán ott ültünk, virrasztottunk, és kerestük a menekülés útját, de hiába. Tudtuk azt, hogy a megmentésünkön dolgoznak és imádkoztunk, hogy sikerüljön... A beszélgetés itt félbeszakad, mert megérkezett Maráczi István felesége. Így fejeződik be a Friss újság beszámolója a történtekről. "Egyébként volt szerencsém kinyomozni, hogy a megmenekült bányászokat Reismann Rezső táblabíró kihallgatta a balesettel kapcsolatban, valamint azt is, hogy nem kisebb személyiség látogatta meg őket a kórházban, mint Imrédy Béla pénzügyminiszter, a későbbi miniszterelnök. Annak érdekében, hogy ne csak a korabeli újságok írásai alapján kapjunk tájékoztatást a közel 60 évvel ezelőtt történtekről, felkerestem az egyik résztvevő és túlélő Drevenka Pál (aki azóta sajnos már elhunyt) feleségét, Midi nénit, aki 85. életévébe lép és jó egészségnek örvend. -Hogyan tetszik visszaemlékezni a szerencsétlenség napjaira? -Amikor meghallottam, hogy mi történt, kiszaladtunk az utcára, hogy mi van, mi van. Sírtunk. Azt már nem tudom meddig engedtek minket a bányához. De be nem engedtek. Hát mit csináljunk? Sehova sem mehettünk. Csak visszamehettünk haza és sírtunk. Aztán vártunk, vártunk. Ha akármilyen hír volt, jöttek szólni, azt megmondták. Dehát hiába, minket nemtudtak megnyugtatni. Akkor még fiatal voltam, erős voltam, de borzasztóan megviselt. -Hogyan tetszett megtudni, hogy megmenekültek és a férje is él? -Arra már pontosan nem emlékszem, hogy kik jöttek, de kiabálták, hogy: "Kimentették a bányászokat és élnek!". Hát ez borzasztó nagy öröm volt a falunak. Nem csak azoknak, akiknek a hozzátartozójuk lent volt. Nagyon, nagyon örültünk. Én a férjemmel már csak a kórházban találkoztam. Hála Istennek, a férjemnek a gyöngeségen kívül más baja nem lett. A kórházban nagyon szépen kezelték őket és mindig beengedtek minket. Nem tudnék egy rossz szót mondani. -Ha jól tudom, Drevenka néni akkor épp kisbabát várt. -Igen. Ha jól emlékszem,hárman voltunk másállapotban azok közül az asszonyok közül, akiknek a férje lent maradt. És ha jól tudom, az én fiam született élve. A másik két asszony elvetélt. De ebben nem vagyok biztos. -Nem lehet, hogy esetleg a szerencsétlenség okozta feszültség vagy sokk okozta a halva születéseket? -Erre sajnos nem tudok már visszaemlékezni.
A Pesti hírlap 1933. július 4.-i száma
-hamarosan-
Az 1946-ban kitelepített solymári bányászok névsora
"Amikor 1946 elején Solymár lakosságának kitelepítése szóba került, a solymári elöljáróság kérelemmel fordult a felettes szervekhez, hogy a szénbányászat fontosságára való tekintettel, a bányászokat mentesítsék a kitelepítés alól. Pár nappal az első szerelvény indulása elött kapta meg a községi előljáróság a miniszteri levelet, melyben a szénbánya munkásait a kitelepítés alól mentesítik. Amikor ez a levél 1946 április 6.-án a solymári főjegyzőhöz megérkezett, azonnal kidoboltatta, hogy a szénbánya munkások, azok özvegyei és a bányanyugdíjasok a kitelepítés alóli mentesítés érdekében a mentesítés iránti kérelmeket adhatnak be,az itt működő bizottsághoz címezve. A kérelmeket az érintettek a községházára hozták be, ahol azokat átvették és továbbították az itt működő, Kitelepítési kormánybiztos alá tartozó mentesítési bizottság elnökéhez. A beadott kérelmekről a községházi dolgozók a beérkezési sorrendben egy jegyzéket készítettek, amelyben 54 kérelem szerepelt. Az akkori papírhiányra jellemző, hogy nem volt a községházán elegendő papír, s így az ilyen feljegyzéseket régi üres nyomtatványokra írták. A jegyzéken szereplő 54 kérelmező közül 11 főt mentesítettek a kitelepítés alól, a többi mind kitelepítésre került. A mentesített személyeknél a jobb margón egy M betű szerepel. Sajnos, ennek ellenére innen a bányászok nagy részét mégis kitelepítették. De Pilisvörösvár és Pilisszentiván községekben, e döntés alapján - mivel a lakosság zöme bányász volt - a kitelepítésre már egyáltalán nem került sor. Úgylátszik, hogy 1946 április első felében, amikor a miniszter a mentesítésről intézkedett, de már a kitelepitési bizottság Solymáron tevékenykedett, a két szerv közötti kapcsolat még rosszul működött. Lehet, hogy a kitelepítési bizottság erre vonatkozólag még megfelelő utasítást sem kapott. Talán e kontaktus javulása az oka annak, hogy a későbbi időpontban Pilisvörösvárra és Pilisszentivánra már nem került sor."
listák és leírás: Seres István
Tulajdoni lap 1907-ből
Megváltott szőlő. Szőlő a Stephans-berg dűlőben.
R. Tulajdoni lap
Kelt 1898 augusztus 31.-én.
A Budapesten 1898 július 25.-én kelt engedmény alapján tekintettel a 15789/98 sz. fekvő czégjegyzéki kivonatra, alapszabályokra és a budapesti kir. kereskedelmi és váltó törvényszék 77114/ 98 sz. végzésére a 33.19335/1897 sz. 1890 május 12-től számítandó hatvan év időtartamra a budapestvidéki kőszénbánya és ipar R.t. javára bekebeleztetett kizárólagos kőszén kutatási és kiaknázási szolgalmi jognak vétel jogcímén való átruházására a: Societé anonyme des charbonnages du Bassin de Budapest brüsszeli és budapesti bej. czég javára bekebeleztetik.